Print this post Print this post

Posztmodernizmus vs. identitás,
1. rész: Identitás vs. eklekticizmus

1,327 szó

English version

A szerző megjegyzése:

2017. július 1-jén Oslóban beszédet mondtam a Scandza Fórumon, amelynek ez a szöveg volt az alapja.Mivel kevés idő állt rendelkezésemre, ezért eltértem az írott szövegtől és jegyzetek nélkül adtam elő.

A „posztmodernizmus” egyike azon szavaknak, amelyek az egyetemi világban születtek és onnan kerültek át a közbeszédbe. Ha az Archie Bunker-féle tévésorozat* még mindig futna, hősünk alighanem használná a szót – bár valószínűleg tévesen, és a stúdióban az értő hallgatóság kinevetné emiatt.

Szóval, mi a posztmodernizmus? A szónak két jelentése van. Az első a posztmodern filozófiát jelöli. Amikor az emberek a posztmodern filozófiáról beszélnek, a kartéziánus filozófia kritikáját, az atomizált individualizmus elméletét és a nyugati filozófia más hasonló elképzeléseit értik ez alatt. Nincs vitám azokkal a posztmodern kísérletekkel, amelyek meg akarják haladni a modern nyugati filozófiát – ezeknek a 90 százalékával magam is egyetértek.

A posztmodernizmus másik jelentése az irodalomtudomány és a kulturális tanulmányok területén alakult ki, és egy olyan viszonyulást jelent a kultúrához, amelynek két fő jellemzője van: az eklekticizmus és az irónia.

Ebben az írásomban azt szeretném bemutatni, hogy ez a két jelenség alapjában rombolja az identitásunkat. Az identitás a lényegünk, ezért mindenképpen meg kell értenünk, hogy mi a probléma a posztmodernizmussal. Miért romboló a kulturális eklekticizmus és az irónia?

Mit jelent az, hogy valami eklektikus? Az eklekticizmus ma gyakorlatilag multikulturalizmust jelent. Eklektikusnak lenni egyenlő az ízlés és a stílus egységének a hiányával. A mai ember ízlése tarka és mindent lefed. Mi ezzel a gond? Nem lehetséges, hogy mindenben találjunk valamit, ami tetszik nekünk?

Igen is, meg nem is.

Lehet nagyvonalú és eklektikus ízlésünk autentikus és inautentikus módon.

Az inautentikus mód jóval gyakoribb.

Először is egy olyan multikulturális társadalomban élünk, ahol állandóan ajánlatokkal bombáznak bennünket, hogy vegyük meg más kultúrák dekontextualizált termékeit. Ezeknek a termékeknek egy része biztosan megragad nálunk, így a valódi ízléssel nem rendelkezőknek az eklekticizmus lesz az alapértelmezett hozzáállása. Másrészt az eklekticizmus lehet a multikulturalizmus és a befogadás iránti politikai elkötelezettség következménye. Harmadszor, az eklekticizmus szolgálhat arra, hogy valaki a mai társadalomban a saját erényességével hivalkodva lépjen magasabb státusba.

A lakásodat díszítheted közel-keleti kilim párnákkal, lehet kis Buddha szobrod a polcon és „világzene” válogatás CD-d, amit egy trendi kávézóban vettél. Mindettől jobb embernek érezheted magad. Ha bizonyos üzletekben vásárolsz, bizonyos katalógusokat nézegetsz, bizonyos kultúrák termékeit fogyasztod, akkor gratulálhatsz magadnak, hogy milyen nyitott vagy. Rajonghatsz akár émelyítő dél-amerikai népművészeti tárgyak iránt is – a lényeg, hogy a saját néped dísztárgyait hanyagold. A sajátodat le kell nézned – az csak „giccs”, az igazi szépség ízléstelen hamisítványa.

Az eklekticizmus inautentikus megnyilvánulásai csak egy dologban egységesek: semmi közük az ízléshez. Teljesen a társadalmi kondicionálás, az öntetszelgés, a politikai ideológia és a piac termékei.

Ezzel szemben a nagyvonalú és eklektikus ízlés kifejlesztésének autentikus útja az ízlésnek magának a kialakításával kezdődik. És az ízlés természetéből adódóan tiltja az eklekticizmus legtöbb megnyilvánulását.

Mi az ízlés? Az ízlés mindenekelőtt a megkülönböztetés, a különbségek meglátásának képessége – méghozzá nem egyszerűen a nyilvánvaló különbségeké, hanem a minőségbelieké és a rangbelieké. Az ízlés lényegéből adódóan lerázza magáról a multikulturalizmusnak azt az elvárását, hogy ne tegyünk különbséget és legyünk eklektikusak. Akinek feltétel nélkül tetszik minden, annak nem eklektikus ízlése van – annak egyszerűen nincs ízlése.

Az ízlésről gyakran mondják, hogy szubjektív, de ez nem igaz. Az ízlés annak a képessége, hogy érzékeljük a világban meglévő valódi különbségeket. Az ízlésbeli ítéleteket gyakran azért gondolják szubjektívnek, mert nem lehetséges maradéktalanul artikulálni azt, hogy az ember mégis hogyan érzékeli ezeket a különbségeket. Nem lehetséges az ízlés alapelveit megfogalmazni és leírni. De attól, hogy valamit nem tudunk tankönyvekből megtanulni, még nem lesz szubjektív. Az ízlést csak a közvetlen összehasonlítás során szerzett élményeken keresztül tudjuk megtanulni. Ennek legjobb módja, ha követjük valakinek az útmutatását, akinek kifinomult ízlése van, és aki rá tud mutatni olyan különbségekre, amelyek elkerülték a figyelmünket – de amelyeket, ha egyszer észrevettünk, már nem tudunk nem meglátni.

Az ízlés fejlesztése tehát feltételez egy hagyományt – egy olyan, a tapasztalat tűzpróbájában kifinomult gyakorlatot, amelyet az új generációk egy tanítványi láncolaton keresztül kapnak meg. Az ízlés megtanulása a kultúrába belenövésnek a része, azaz más szóval a kultúra továbbörökítése az időben.

A kultúra végső soron a világra tekintés egy formája, egy világnézet, amely nem csak elvont eszmékként, hanem konkrét gyakorlatként és műtárgyak formájában is megjelenik. A kultúra hozzáférést biztosít a közös világunkhoz, de mindig egy adott embercsoport nézőpontjából. A kultúrát birtokolni azt jelenti, hogy van valami, amit közösen birtokolunk másokkal. Kultúrát birtokolni azt jelenti, hogy ugyanabból a nézőpontból tekintünk a világra, mint mások. A kultúra egység. És ahogy Nietzsche rámutatott, a kultúrák belső egységüket a stílus egységessége révén fejezik ki.

Számomra ennek egyik legszemléletesebb példáját adják a kínai kutyafajták. A kínai oroszlánszobrok vadak és erősen stilizáltak, a kínaiak pedig gondos tenyésztéssel elérték, hogy a kutyáik is felvegyék ezt a stílust. A nagy csautól a kis sicun keresztül a pekingi palotapincsiig mindnek ugyanolyan rövid a pofája, széles a mellkasa, királyi a járása és sörényszerű a szőre. A sicu szó jelentése konkrétan „oroszlánkutya”.

Ezen felül a kultúra az identitásunk alapvető összetevője. A biológia a hardver, az anyanyelvünk és kultúránk az operációs rendszer – az a keret, amelyben a világot megtapasztaljuk.

Ha az ízlés előfeltétele a kultúrába gyökerezettség, és a kultúrákat a stílus egységessége jellemzi, továbbá a kultúra az identitásunk egyik alapköve, akkor hogyan viszonyuljunk az eklekticizmushoz? Ha valaki egészségesen azonosul a saját kultúrájával és annak kialakult ízlésével, akkor az idegen kultúrákat ízléstelennek fogja találni. Az övétől kismértékben különböző kultúrákhoz némi idegenkedéssel, a nagyon különböző kultúrákhoz erős nemtetszéssel fog viszonyulni.

Ez a fenti állítás nyilván sokkolni fogja a tanult nyugatiakat, de ugyanők teljesen problémamentesnek tartják azt, hogy a saját társadalmaik alsó néposztályait utálják – és mindeközben harmadik világbeli parasztok durva kézműves termékeiért rajonganak. Az ilyen eklekticizmus a kulturális hanyatlás jele. Az eklekticizmus feltételezi az ízlés hiányát, ennek alapja pedig a kultúrába gyökerezettség hiánya. Ez a hiány gyakorlatilag azt jelenti, hogy nincs meg az azonosulás a saját kultúrával. Ez az elidegenedettség teszi aztán lehetővé a stílus egységének fellazulását és az idegen elemek beszüremlését.

De vajon tényleg nem lehetséges más kultúrák termékei iránti őszinte és egészséges elismerés? És vajon nem éppen ez a fehér emberre jellemző hozzáállás? Mondhatjuk, hogy ez része a kultúrába ágyazottságnak, mivel az európai magaskultúra jó része bármely európai népi kultúrától idegen. De még ennél is nagyobb kihívás, hogy őszintén nagyra értékeljünk Európán kívüli kultúrákat – és ez az elismerés csak akkor őszinte, ha a saját kultúránkban és ízlésünkben gyökerezik. Az ilyen teljesítmény olyan ritka, mint egy idegen nyelv magas szintű ismerete. Más szóval ez mindig az elit teljesítménye, amire a társadalom tömegei sosem lesznek képesek.

Az elittel ellentétben a tömegtársadalom eklekticizmusa egyszerűen a multikulturális társadalomban felnövő barbárok és nyárspolgárok alapértelmezett működési módja. Ad az efféle multikulturalizmus valódi ízlést, más kultúrák értékelésének képességét? Természetesen nem. Az ilyen ember csak élettelen, értelmezési keretükből kiszakított tárgyak fogyasztója, és ezek a tárgyak csak segédeszközök az önfényezéshez.

Mondanom sem kell, hogy a multikulturalizmus többi megnyilvánulási formájához hasonlóan az eklekticizmust sem azért népszerűsítik, hogy gazdagodjunk általa – hanem éppen azért, hogy elszegényedjünk. Az eklekticizmus és a multikulturalizmus elfogadásával nem fogjuk tudni birtokba venni az egzotikumot, viszont elveszítjük azt, ami hozzánk legközelebb áll. Nem nyered meg világot, de elveszíted az otthonod. Nem találkozol idegen kultúrákkal, csak elidegenedsz a sajátodtól.

Amikor aztán ez a folyamat – amelynek minket, reakciósokat leszámítva senki nem áll ellen – a végletekig fokozódik, megszületik egy új, egységes stílus: minden egy homogén, szürke fogyasztói masszává áll össze. Ahogy a kultúrák keverednek, tolakodnak és egymáshoz dörzsölődnek, lassan lekopnak a különbségeik. Az így létrejövő új világstílus nem egy nép géniuszának terméke, hanem a legkisebb közös osztója mindazoknak a népeknek, amelyeknek az egyedi kulturális identitását felszámolták.

Amikor tehát a kulturális eklekticizmust népszerűsítik, és fétist csinálnak a kulturális különbségekből, azt szeretném, ha ezt úgy értékelnéd, mint a saját kulturális identitásod elleni támadást. Amikor én azt hallom, hogy az eklekticizmust magasztalják, a fegyveremért nyúlok. Legyen ez a te hozzáállásod is.

A folytatásban bemutatom, hogy az irónizmus miért nem fér össze az egészséges kulturális identitással.

Jegyzetek

* Archie Bunker az All in the Family c. ’70-es évekbeli amerikai tévésorozat főszereplője, egy reakciós munkásember, aki hangosan utálja az éppen ebben az időben kibontakozó liberális polkorrektséget.  (A ford.)

Fordítás: Csató Pál

További magyar nyelvű írások

 

    Kindle Subscription
  • Our Titles

    The Alternative Right

    My Nationalist Pony

    The White Nationalist Manifesto

    Dark Right: Batman Viewed From the Right

    The Philatelist

    Novel Folklore

    Confessions of an Anti-Feminist

    East and West

    Though We Be Dead, Yet Our Day Will Come

    White Like You

    The Homo and the Negro, Second Edition

    Numinous Machines

    The World in Flames

    Venus and Her Thugs

    Cynosura

    North American New Right, vol. 2

    You Asked For It

    More Artists of the Right

    Extremists: Studies in Metapolitics

    Rising

    The Importance of James Bond

    In Defense of Prejudice

    Confessions of a Reluctant Hater (2nd ed.)

    The Hypocrisies of Heaven

    Waking Up from the American Dream

    Green Nazis in Space!

    Truth, Justice, and a Nice White Country

    Heidegger in Chicago

    The End of an Era

    Sexual Utopia in Power

    What is a Rune? & Other Essays

    Son of Trevor Lynch's White Nationalist Guide to the Movies

    The Lightning & the Sun

    The Eldritch Evola

    Western Civilization Bites Back

    New Right vs. Old Right

    Lost Violent Souls

    Journey Late at Night: Poems and Translations

    The Non-Hindu Indians & Indian Unity

    Baader Meinhof ceramic pistol, Charles Kraaft 2013

    Jonathan Bowden as Dirty Harry

    The Lost Philosopher, Second Expanded Edition

    Trevor Lynch's A White Nationalist Guide to the Movies

    And Time Rolls On

    The Homo & the Negro

    Artists of the Right

    North American New Right, Vol. 1

    Forever and Ever

    Some Thoughts on Hitler

    Tikkun Olam and Other Poems

    Under the Nihil

    Summoning the Gods

    Hold Back This Day

    The Columbine Pilgrim

    Confessions of a Reluctant Hater

    Taking Our Own Side

    Toward the White Republic

    Distributed Titles

    Reuben

    The Node

    A Sky Without Eagles

    The Way of Men

    The New Austerities

    Morning Crafts

    The Passing of a Profit & Other Forgotten Stories

    Asatru: A Native European Spirituality

    The Lost Philosopher

    Impeachment of Man

    Gold in the Furnace

    Defiance