Print this post Print this post

Posztmodernizmus vs. identitás,
2. rész Identitás vs. irónia

2,571 szó

English version

Az első rész: Identitás vs. eklekticizmus

A szerző megjegyzése:

  1. július 1-jén Oslóban beszédet mondtam a Scandza Fórumon, amelynek ez a szöveg volt az alapja. Mivel kevés idő állt rendelkezésemre, ezért eltértem az írott szövegtől és jegyzetek nélkül adtam elő. Ezt megelőzően 2017. június 21-én tartottam egy önálló előadást a témáról Budapesten.

Az eklekticizmushoz hasonlóan az irónizmus is a kulturális hanyatlás egy formája. Azonban az irónizmus még az eklekticizmusnál is veszélyesebb, mert – bár a legtöbb identitárius magától értetődően elutasítja az eklekticizmust – a mozgalmunk elfogadja, sőt kimondottan élvezi az iróniát.

Mi az irónia? „Irónia” alatt nem azt a jelenséget értem, amikor valaki mást mond, vagy esetleg éppen az ellentettjét mondja annak, mint amit valójában közölni akar. Nem tartozik ide az a helyzet sem, amikor valami olyasmi történik, ami nagyon más, vagy épp az ellenkezője annak, mint amire számítani lehet – például amikor Oidipusz esküt tesz, hogy megtalálja a pestis terjesztőjét, nem tudván, hogy ő maga az. Szintén nem tartozik ide a szókratészi irónia, ami tettetésben nyilvánul meg és leereszkedés egy formája.

A fentiek helyett az „irónia” szót most arra a jelenségre használom, amikor nem vesszük a dolgokat komolyan, távolságtartással és lenézően közelítünk valamihez, amihez tisztelettel vagy rajongással kellene viszonyulnunk. A távolságtartás az apró-cseprő és buta dolgoktól egészséges – de az az élet nagy és komoly dolgaitól való távolságtartás a romlás jele. Szükségünk van eszményekre – az eszmény emeli az embert az állatok fölé. Az ember eszmények nélkül csak egy eszes állat, az elméje csak a természetes vágyai kielégítésének szolgálatában áll.

Amikor az irónia ethosszá válik, „irónizmusnak” nevezem.

Az irónizmus posztmodern értelemben véve azt jelenti, hogy a kultúrához, gondolatokhoz, és legfőképpen az eszmékhez úgy viszonyulunk, hogy nem teszünk hitet mellettük, nem vesszük őket birtokba, nem engedjük, hogy részünkké váljanak – nem nyitjuk meg magunkat előttük és nem hagyjuk, hogy átformáljanak bennünket. A posztmodern irónizmusnak briliáns leírását adja Umberto Eco a Széljegyzetek A rózsa nevéhez c. írásában:

Úgy gondolok a posztmodernre, mint egy olyan férfi attitűdjére, aki egy nagyon művelt nőt szeret, és tudja, hogy nem mondhatja neki: „őrülten szeretlek” – mert tudja, hogy a nő tudja (és a nő is tudja, hogy ő tudja), hogy ezeket a szavakat már Barbara Cartland is leírta. Mégis van megoldás. Azt mondja: „Ahogy Barbara Cartland mondaná, őrülten szeretlek.” Ezen a ponton, miután sikerült elkerülni a hamis ártatlanságot, miután világosan kimondtuk, hogy lehetetlen már ártatlanul megszólalni, a férfi mégis el tudja mondani a nőnek, amit szeretne: hogy szereti őt, egy olyan korban, amikor már nem létezik ártatlanság. Ha a nő benne van a játékban, megkapja a szerelmi vallomást, amire várt. Egyikük sem fogja tisztának érezni magát, mindketten elfogadták, hogy ami megtörtént, az megtörtént, amit egyszer kimondtak azt már nem lehet visszavonni; mindketten tudatosan és élvezettel fogják játszani az irónia nevű játékot… Miközben mégiscsak sikerül nekik, újra, a szerelemről beszélni.[1]

„Ártatlanság” alatt Eco itt komolyságot, őszinteséget, elköteleződést ért. Barbara Cartland sok túlfűtött szerelmes regényt írt, amelyek – minden hibájuk ellenére – tele vannak szenvedélyes vallomásokkal. Ezért a mi szerelmespárunk kínosnak érezné, ha ilyen naiv és egyszerű módon kellene beszélnie a szerelemről. Nem tudják ezt az érzelmet birtokolni, nem tudnak mellette elköteleződni. Mégis muszáj beszélni a szerelemről – de ezt úgy kell tenni, hogy kifejezzék, ők magasan felette állnak. Ezért aztán ironikusan és leereszkedően beszélnek róla. A „szerelem” szót idézőjelbe teszik, mintha csak egy olcsó regény szerzőjének szavait idéznék.

Eco számára ez megoldás a problémára, hogy a szerelemről beszéljünk, miközben hipertudatosak vagyunk. Szerintem ez egyáltalán nem megoldás. Hipertudatosnak lenni egészségtelen, főleg olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket komolyan kellene vennünk – ilyenek például az erkölcsi és politikai eszmények, valamint a faji és kulturális identitásunk.

Hogyan áshatja alá a hipertudatosság az identitást? Először is vizsgáljuk meg az identitást, aztán rátérünk a tudatra.*

Vannak dolgok, amelyek mi vagyunk, és vannak, amelyek nem mi vagyunk. Az identitásunk azon dolgok összessége, amelyek mi vagyunk. A világ fennmaradó része az, ami nem mi vagyunk.

Vannak dolgok, amelyek nem mi vagyunk, de magunkévá tehetjük őket. Egy csinált szót fogok használni erre, ami olyan csúnya, hogy még a Heidegger-kutatók is utálják: elsajátítás.** Elsajátítani valamit azt jelenti, hogy a részeddé teszed. Többet jelent, mint egyszerű birtoklást, mert amit birtoklunk, az nem teljesen mi vagyunk, bár többé vagy kevésbé lefoglalhatjuk magunkat vele.

Ezzel ellentétben vannak dolgok, amelyek egykor mi voltunk, de már nem mi vagyunk. Ezt a folyamatot megtagadásnak nevezem.

Amikor eszünk és iszunk, elsajátítunk, azaz szó szerint a testünkké teszünk dolgokat, amelyek eredetileg nem mi voltunk. Amikor megtanulunk egy nyelvet vagy elsajátítunk egy képességet, magunkká teszünk valamit, ami nem mi voltunk. Hordozójává válunk egy emberöltőkön átívelő hagyománynak, amelynek gyakorlata rajtunk keresztül él és öröklődik tovább. Amikor eszméket fogadunk örökbe, hiszünk bennük, hozzájuk igazítjuk az életünket, akkor elsajátítjuk őket. Amikor hajat vagy körmöt vágunk, magunk részeit leválasztjuk magunkról. Amikor úgy döntünk, hogy egyes eszmék már nem igazak, egyes értékek már nem érvényesek, akkor megtagadjuk őket és kivetjük őket magunkból.

Vannak azonban dolgok, amelyeket elsajátíthatunk, de nem tudunk megtagadni – mindenekelőtt ilyen az anyanyelvünk, és az a kultúra, amely a nyelvvel együtt belénk ivódott. Ha az agyad a hardver, az anyanyelved és a kultúrád az operációs rendszered. Ha a génjeink alkotják az elsődleges természetünket, a nyelvünk és a kultúránk a másodlagos természetünk, amely kontextust és keretet biztosít minden későbbi tapasztaláshoz. Akárhány nyelvet tanulsz, akármennyit utazol a világban, akármennyire is próbálsz gyökértelen és kozmopolita lenni, ezek az új szerzemények nem törlik el az anyanyelvedet, kultúrádat – csak rárakódnak a tetejére. Sosem tudod az anyanyelvbe és kultúrába mélyedő gyökereidet teljesen feltépni, nem tudsz tőlük megszabadulni. Olyan ez, mintha megpróbálnál elfutni az árnyékod elől. Akár elfogadod, akár nem, mindig ott van, mindenhová követ téged.

Az éntudat a tudat egy megnyilvánulási módja. A tudatban különbséget teszünk a tudat aktusa és tárgya között – a kép látása és a látott kép, a dallam hallása és a hallott dallam közt. Mint tudatos lények, mindenekelőtt azoknak a dolgoknak vagyunk tudatában, amelyek nem mi vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a nap, a tudatunk kiárad minden irányba, és mindenféle tárgyakat fedez fel. Cselekvő alanyai és nem tárgyai vagyunk a tudatnak, a világgal foglalkozunk, nem magunkkal.

De ha különbség van a tudat aktusa és tárgya között, hogyan lehetünk éntudatosak? Az éntudatosság befelé fordulást feltételez, ami úgy lehetséges, hogy elsőként leválasztjuk tudatunkat a világról, aztán létrehozunk magunkban egy szakadást a tudat cselekvő alanya és tárgya között, végül pedig ezt a tárgyiasított töredéket szemügyre vesszük.

Ha az éntudatosság előfeltételezi a világról való leválást és saját magunk tárgyiasítását, fel kell tennünk a kérdést: egészséges-e az éntudatosság? Igen, bizonyos határok közt az. Tekinthetjük az életet úgy, mint egy folyamatot, amely a világban lévő dolgok elsajátításából és saját magunk részeinek megtagadásából áll. Tudatos lények számára az éntudat egészséges, az önkritika és önfejlesztés eszköze. Az éntudat lehetővé teszi, hogy leváljunk meggyőződéseinkről, romboló érzelmi és magatartási mintázatainkról, hogy aztán javítsuk vagy megtagadjuk őket.

De vannak az éntudatnak korlátai.

Mindenekelőtt korlátozott a hasznossága. Lehetséges túlságosan éntudatosnak lenni, túlságosan leválni a világról, túlságosan tárgyiasítani magunkat, túlságosan belefeledkezni a köldöknézésbe ahhoz, hogy jó életet élhessünk. Az életet javíthatjuk éntudatosság útján, de az éntudat nem maga az élet, és a túlhajtása bénítóan hat ránk. Például lehetsz tapasztalt szónok, zenész vagy harcos. Ezeknek a készségeknek az elsajátítása megköveteli az éntudatot, mint az önkritika és önfejlesztés útját. Ezért vannak az edzőtermekben, tánciskolákban és harcművészeti iskolákban tükrök. Ezért szükségesek a tanárok, edzők és barátok: hogy az ő szemükön keresztül lássuk magunkat, és így lehetőségünk nyíljon a tökéletesedésre.

De amikor eljön a megmérettetés napja, félre kell tennünk az éntudatot, és bele kell feledkeznünk a tevékenységbe. És ha ebben a pillanatban az éntudat visszakúszik az elménkbe – „Jól mondom? Jól artikulálok? Átjön a mondanivalóm? Jól tartom a kisujjamat?” – akkor leválunk a tevékenységről, tárgyiasítjuk a cselekvőt, és magunkra gondolunk a feladat helyett. Megkérdőjelezzük magunkat. Elvonjuk az energiát és a fókuszt a tevékenységtől – és elkezdünk hibázni. A nyelvünk megbotlik, dadogni kezdünk. Elkezdünk melléütni a zongorán. A védő és támadó játékunk erejét veszti. Elveszítjük a pengeélességünket. Mivel már nem vagyunk teljesen jelen, nem vagyunk benne a pillanatban, nem cselekedjük a cselekvést – helyette reflektálunk rá. Még a legnagyobb mester is felbukik, ha elkezd reflektálni arra, amit csinál, mert abban a pillanatban már nem teszi oda magát teljesen. A cselekvőnek bevonódva kell lennie a cselekvésbe, nem lehet leválva róla. A cselekvő lényének egynek kell lennie, szakadás nélkül. Bele kell feledkeznie a cselekvésbe, nem lehet félig kint, félig bent. Teljesen színésznek kell lennie, nem lehet félig néző, aki kívülről figyeli magát a nézőtérről.

Másodszor, vannak az éntudatnak metafizikai korlátai. J. G. Fichte egyszer felszólította a tanítványait: „Uraim, gondoljanak a falra.” Aztán azt mondta: „Uraim, gondoljanak arra, aki a falra gondol.” Más szóval, váljanak le a falról, tárgyiasítsák magukat, és gondoljanak erre a tárgyra a fal helyett. De ki végzi a gondolást? Nyilvánvaló, hogy a gondoló az egy másik része saját magamnak. Amikor felteszem a kérdést, tárgyiasítom a gondolót. Tehát most a gondolóra gondolunk, aki arra gondol, aki a falra gondol. De ki ő? Egy újabb része magamnak. Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat, ahogyan lényünket egyre apróbb részekre daraboljuk, elmehet a végtelenségig.

Azonban teljesen sosem fogjuk tudni tárgyiasítani magunkat, mindig meg fog maradni a különbség a megfigyelés aktusa és a megfigyelés tárgya között. A maradéktalan éntudat nem lehetséges, mert minden éntudatosság feltételezi a szakadást a tudatosító szubjektum és a tudatosított tárgy között. Mindaddig, amíg a tudatosítás alanya alany marad, sosem lesz tárgy. A tudatod csak akkor működik, ha épp nem figyeled. A tudat a figyelő, nem a figyelem tárgya. Mégis az emberiség annak bűvöletében él, hogy figyelhetjük és irányíthatjuk a tudatunkat, pedig az éntudat alanya mind hátrébb és hátrébb húzódik a tárgyiasítására irányuló megújuló támadások elől.

Gyerekkoromban időnként álmatlanságtól szenvedtem. Egyik hippi unokatestvérem azt javasolta, hogy segít az ellazulásban és elalvásban, ha egyszerűen a légzésemre és a szívverésemre figyelek. Tehát elkezdtem árnyékként követni tudatommal ezeket az automatikus működéseket. De aztán az a képtelen gondolat lopakodott a fejembe, hogy ezek a működések leállnának, ha abbahagynám a figyelésüket – amitől aztán pánikba estem és még nehezebben aludtam el. Ezek a morbid, kényszeres gondolatok aztán gyorsan eltűntek a logikus következtetések fényében: mert végül mégiscsak elaludtam, és azóta is minden nap felébredtem. A tudat, mint a szív és a tüdő, lényegénél fogva egy automatikus biológiai folyamat, amely nem igényli, hogy az éntudat árnyékként kövesse. Ez logikus, mert az ember az állatvilág része, és olyan állatfajok is tudatosak, amelyek az éntudatnak a legcsekélyebb jelét sem mutatják.

Hogyan aknázza alá az irónizmus hipertudatossága a kulturális identitást? Az irónia mint kulturális megnyilvánulás arról szól, hogy hátralépünk a kultúránktól, visszavesszük a belé vetett hitünket, elvágjuk a komolyságot, amely ennek a hitnek a gyökere – tárgyiasítjuk, sőt megtagadjuk a kultúránkat.

A legmélyebb értelemben véve azonban az identitásunk immunis az irónizmusra. Az anyanyelvet és a kultúrát még az előtt elsajátítjuk, mielőtt éntudatossá válnánk. Ezek mélyebb réteget képeznek az elménkben, mint az éntudat – feltételei annak, hogy az éntudat létrejöhessen. Az éntudat becsavarodhat magába és megpróbálhatja feltépni a gyökereit, de mindez hiábavaló erőlködés.

Azonban az efféle erőlködés nincs következmények nélkül. Bár nem tudja az identitást megváltoztatni, elidegeníthet attól, aki vagy, és egy sekélyes, őszintétlen létezést eredményezhet. Nem választhatjuk meg a mélyen lévő identitásunkat, de választhatunk, hogy átöleljük vagy menekülünk előle, hogy magunkénak valljuk vagy megtagadjuk, hogy hitelesek leszünk vagy hiteltelenek. Hogy valódiak leszünk vagy hamisítványok.

Az irónizmus pusztítása akkor mutatkozik meg leginkább, amikor egy civilizáció találkozik egy barbár kihívóval. A Második eljövetelben*** W. B. Yeats briliáns leírását adja egy összeomlás előtt álló, megromlott kultúrának. Két sor különösen találó: „hitehagyott a jó, s a rosszakat / a meggyőződés szenvedélye fűti.” A legjobbak a civilizáció védelmezői – a legrosszabbak lebontanák az első adandó alkalommal. Mi történik, amikor a legjobbak már nem ragaszkodnak szenvedélyesen a civilizációjukhoz? Mi történik, amikor távolságtartó iróniával viszonyulnak az identitásukhoz, amikor „idézőjelbe téve” élik meg az identitásukat? Még pontosabban: mi fog történni, amikor ezek az emberek szembe találják magukat a szenvedélyektől fűtött söpredékkel? Nyilvánvaló, hogy egyenlő esélyek esetén a söpredék győzni fog, a civilizáció pedig elbukik.

Annak, hogy manapság mindent áthat az irónia, az az egyik oka, hogy a kultúránkat zsidók irányítják, akik idegenek. Nem azonosulnak a civilizációnkkal. Nagy lelkesedéssel teszik rá a kezüket civilizációnk legjobb termékeire, de még ennél is több időt töltenek azzal, hogy a maradékot gúnyolják és lealacsonyítják. A zsidó irónizmus teljesen logikus dolog – ez nem az ő kultúrájuk. Sajnos elegendő hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy az irónizmusukat belénk táplálják. Őrültség részünkről, ha elfogadjuk ezt a hozzáállást, hiszen a mi kultúránk a tét. És miközben ezek a zsidók arra tanítanak bennünket, hogy érdekeinket és kultúránkat meggyőződés nélkül képviseljük, ők maguk gondosan őrzik a sajátjuk iránti szenvedélyes rajongást. Így vesztették el a fehérek és szerezték meg zsidók a társadalmaink feletti ellenőrzést.

Fontos, hogy megértsük az irónizmus veszélyeit, mert manapság teljesen általános jelenség a jobboldalon is – az „öcsém, ez csak egy mém”, és a „csak ironizálok” jelenségről beszélek.

Az iróniának megvan a maga helye és szerepe. Az emberek nem fognak könnyen elköteleződni bármi iránt, főleg ha az radikális és szélsőséges. Ezért vannak próbafülkék az áruházakban, hogy felpróbálhassuk a ruhákat és megnézhessük, jól áll-e rajtunk, mielőtt megvesszük. Ezért lehet próbaútra vinni az autót, mielőtt kifizetjük. Ezért van a 30 napos pénz-visszafizetési garancia. Ha nem kell elköteleződnöd azonnal, nagyobb valószínűséggel fogod kipróbálni, és ha kipróbáltad már, nagyobb valószínűséggel veszed meg.

Az ironizáló fórumok, ahol az emberek a fehér nacionalizmus eszméivel találkoznak, fontos szerepet játszanak a mozgalmunkban. Lehetővé teszik, hogy az emberek felpróbáljanak radikális eszméket, mielőtt elköteleződnének mellettük. Az irónia lehetővé teszi, hogy letagadják az érdeklődést, ha az anyukájuk elkezd kérdezősködni. Hátrébb léphetnek, és azt mondhatják: „Neeem, én csak játszásiból vagyok itt! Nem kell komolyan venni! Nem vagyok elkötelezett! Elhatárolódom! Csak ironizáltam!” Minél több ember érzi problémamentesnek az eszméink kipróbálását, annál többen fognak tényleg csatlakozni.

De nem feledkezhetünk meg arról, hogy a végén csak az számít, kifizetik-e a számlát. Az autókereskedő, aki engedi, hogy elvidd a kocsit egy körre, nem elégedhet meg azzal, hogy nem kötelezed el magad. Az eladónő, aki megengedi, hogy felpróbáld az inget, nem elégedhet meg azzal, hogy nem kötelezed el magad. Az emberek nézegetik az eszméinket, de mi nem elégedhetünk meg ezzel. Ez nem játék. Nem csak játszogatunk ezekkel az eszmékkel, hanem a fajunk túléléséért küzdünk ravasz és kíméletlen ellenségekkel szemben, akik ki akarnak bennünket pusztítani. Ha távolságot tartasz, ha mindezt szórakoztatónak találod, akkor nem figyeltél eléggé. Ez egy háború, ahol nincs helye irónistáknak a lövészárokban.

Az irónistáknak fel kell ismerniük, hogy cselekvést mindig eszmék inspirálnak. Fel kell tenniük a kérdést: mi fog nagyobb valószínűséggel inspirálni egy világot jobbító mozgalmat? Egy olyan világnézet, amely az objektív realitásra épül és gyakorlati sikerek elérésére van finomhangolva? Vagy szellemeskedő mémek, részeg stiklik és poénkodás tévéműsorokon? Az emberek végső soron mindent komolyan vesznek, ezért komoly eszmékkel kell őket megkínálnunk.

Az irónia egy hasznos eszköz, de az irónizmus mint ethosz romlott. A mozgalmunk nagy feladata, hogy az embereket az irónista magatartásmintától az elköteleződés felé mozdítsa. A játszadozástól a komolyság, a másokon jól szórakozó távolságtartástól a szenvedélyes intenzitás, a gúnyos mosolytól a nyíltság, a felelőtlenségtől a felelősség vállalása, az önkényeztetéstől az önfeláldozás – azaz a gyermekből felnőtté válás felé kell mozdítanunk az embereket. Ideje eltennünk a békás mémeket és elkezdeni férfiként cselekedni. Mert végső soron azoknak, akik a fehér faj megmentésére vállalkoznak, 100 százalékig elkötelezettnek kell lenniük a harcban. Ez az identitásunk, ezek vagyunk – ez nem egy szerep, amit felvehetünk és letehetünk, mint egy játékban.

Fordítás: Csató Pál

További magyar nyelvű írások

Jegyzetek

[1] Umberto Eco, Postscript to The Name of the Rose, trans. William Weaver (San Diego: Harcourt Brace Jovanovich, 1984), pp. 67–68.

* Megjegyezzük, hogy a consciousness (tudat) szót a szerző – ellentétben a magyar jobboldali irodalommal – egyszerűen az elmeműködés szinonimájaként használja. Ennek megfelelően a self-consciousness jelentése itt az elme tárgyi jellegű tudása saját működéséről (kb. éntudat), nem azonos az abszolút alannyal. (A ford.)

** Heideggernél eredetiben: Ereignis. A szó számos lehetséges fordítása közül azt választottuk, amely a szerző mondanivalóját leginkább megvilágítja.

*** Ferencz Győző fordítása.

 

    Kindle Subscription
  • Our Titles

    Return of the Son of Trevor Lynch's CENSORED Guide to the Movies

    Toward a New Nationalism

    The Smut Book

    The Alternative Right

    My Nationalist Pony

    The White Nationalist Manifesto

    Dark Right: Batman Viewed From the Right

    The Philatelist

    Novel Folklore

    Confessions of an Anti-Feminist

    East and West

    Though We Be Dead, Yet Our Day Will Come

    White Like You

    The Homo and the Negro, Second Edition

    Numinous Machines

    The World in Flames

    Venus and Her Thugs

    Cynosura

    North American New Right, vol. 2

    You Asked For It

    More Artists of the Right

    Extremists: Studies in Metapolitics

    Rising

    The Importance of James Bond

    In Defense of Prejudice

    Confessions of a Reluctant Hater (2nd ed.)

    The Hypocrisies of Heaven

    Waking Up from the American Dream

    Green Nazis in Space!

    Truth, Justice, and a Nice White Country

    Heidegger in Chicago

    The End of an Era

    Sexual Utopia in Power

    What is a Rune? & Other Essays

    Son of Trevor Lynch's White Nationalist Guide to the Movies

    The Lightning & the Sun

    The Eldritch Evola

    Western Civilization Bites Back

    New Right vs. Old Right

    Lost Violent Souls

    Journey Late at Night: Poems and Translations

    The Non-Hindu Indians & Indian Unity

    Baader Meinhof ceramic pistol, Charles Kraaft 2013

    Jonathan Bowden as Dirty Harry

    The Lost Philosopher, Second Expanded Edition

    Trevor Lynch's A White Nationalist Guide to the Movies

    And Time Rolls On

    The Homo & the Negro

    Artists of the Right

    North American New Right, Vol. 1

    Forever and Ever

    Some Thoughts on Hitler

    Tikkun Olam and Other Poems

    Under the Nihil

    Summoning the Gods

    Hold Back This Day

    The Columbine Pilgrim

    Confessions of a Reluctant Hater

    Taking Our Own Side

    Toward the White Republic

    Distributed Titles

    Reuben

    The Node

    A Sky Without Eagles

    The Way of Men

    The New Austerities

    Morning Crafts

    The Passing of a Profit & Other Forgotten Stories

    Asatru: A Native European Spirituality

    The Lost Philosopher

    Impeachment of Man

    Gold in the Furnace

    Defiance